|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 18 találat | lapozás: 1-18 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Balogh Péter 1992. február 2.Febr. 2-án Margittán, a református templom kertjében felavatták Petőfi Sándor szobrát, Balogh Péter szobrászművész alkotását. Az ökumenikus istentiszteleten Tőkés László püspök hirdetett igét. /Gittai István: Petőfi-szobor Margittán. = Bihari Napló (Nagyvárad), febr. 4./1995. május 20.Máj. 20-án jelent meg Szász János bukaresti író román nyelvű /Foaia/ és magyar nyelvű /Fórum/ lapjának próbaszáma. A bukaresti tudományegyetem hungarológusai szintén lapot indítottak: napvilágot látott Nézőpont /alcíme: Véleménynyilvánítási lap/ című újságuk első száma, 250 példányban. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./ A Foaia és a Fórum kiadója a Concordia 112 Alapítvány, amelynek célja hallassa hangját a gyűlölet és az uszítás ellen. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./ A Fórum /Bukarest/ szerkesztői: Halász Anna, Marosi Ildikó és Majtényi Ildikó, főmunkatársak: Lászlóffy Aladár és Szász János. A Foaia /Bukarest/ igazgatója Szász János, szerkesztői: Maria Dinescu, Alina Mungiu, Anamaria Pop. Mindkét lap a próbaszámon feltüntette: rendszeres megjelenése szept. 1-jétől. A Fórum próbaszámában olvashatjuk Kós Károly és Kemény János beszélgetését, amint egy hajdani tévériportban felidézték az Erdélyi Szépmíves Céh történetét, a helikoni találkozókat Kemény János marosvécsi kastélyában, Bánffy Miklós alakját és Kós Károly munkásságát. Ugyancsak a Fórumban található - többek között - egy részlet Borsi Kálmán Béla A román társadalom az 1850-es, 60-as években című írásából, továbbá egy felsorolás arról, hogy milyen sokan éltek és dolgoztak Bukarestben, többek között: Méliusz József, Szemlér Ferenc, Sütő András, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Majtényi Erik, Szász János, Robotos Imre, Földes László, Huszár Sándor, Beke György, Bodor Pál, Domokos Géza, Ágoston Hugó, Kovács János, Kacsir Mária, Lőrinczi László, Halász Anna, Horváth Andor, Vajnovszky Kázmér, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Kovács Albert, Marosi Barna, Marosi Ildikó, Dános Miklós, Mag Péter, Dankanits Ádám, Dimény István, Cseke Gábor, Szőnyi István, Szobotka András, Balogh Péter, Román Viktor.1995. november 21.Bukarest magyar iskolája fennállásának 180. évfordulóját háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelték meg az Ady Endre Elméleti Líceum hajdani és jelenlegi diákjai. Nov. 24-én véndiák-találkozót tartottak. Nov. 25-én tudományos ülésszak keretében dr. Demény Lajos Bukaresti magyarság és bukaresti magyar iskola című előadása hangzott el, majd felavatták Balogh Péter bukaresti szobrászművész utolsó alkotását, egy Ady mellszobrot, melyet özvegye leplezett le. Nov. 26-án ökumenikus istentisztelet, este táncház zárta a programot. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 21., 27./2000. november 18.Nov. 12-én Margittán Ady-emlékünnepséget rendeztek, a fő vendég Dávid Ibolya magyar igazságügy-miniszter, az MDF elnöke volt. Dávid Ibolya a Balogh Péter alkotta Ady-mellszobor előtt mondott beszédet. Mondanivalójának lényegét a költőtől vette: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán". A továbbiakban Alföldi László főkonzul, Rákóczi Lajos képviselő és Muzsnay Árpád EMKE-elnök szólt a megjelentekhez. Dávid Ibolya az újságíróknak kifejtette, hogy a tavalyi szégyenletes rendbontás nem fog megismétlődni, meggyőződése, hogy a románság is rájön végre, a mártírokra való emlékezés nem ellenük irányul. /Őrzők a strázsán. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./2001. december 6.Színházi vita. Balogh Péter kolozsváriként, hajdani színházrajongóként, magyar vállalkozóként szólt hozzá a színházi vitához. Nem ért egyet Tompa Gábor igazgató lekezelésével, amikor például Tamás Gáborra, az ő teltházas kolozsvári előadásaira gondol. Járt itt Koós János, Nagy Bandó András, Nagy Natália, Korda György, Balázs Klári is, mind zsúfolt ház előtt léptek föl. Őket Balogh Péter cége, alapítványa /Tonic Média Alapítvány/ hívta meg Kolozsvárra, mert kell a közönségnek másfajta szórakozás is. - A kolozsvári színház - a mi színházunk, a mindnyájunké, hangsúlyozta. A mostani vitában sem bántotta senki a színészeket. A Tonic Média Alapítvány felmérése is mutatja: mindenki elégedetlen a műsorpolitikával, szükségesek a népszínművek, a kabarék is. Balogh Péter azon gondolkodik, hogy az elbocsátott színészeket fel kellene vállalni, segíteni őket, mert megérdemlik. /Balogh Péter: Díjazni tudnám... = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./2001. december 10.Színházi vita Honnan és hová, kolozsvári magyar színház? címmel dec. 8-án vitafórumot rendezett Kolozsváron a Tonic Média Alapítvány kuratóriumának nevében Sebesi Karen Attila. Sebesi Karen Attila elmondta: az utóbbi években aggasztóan megcsappant a színházba járók száma, mindezt pedig a "rossz, káros, arrogáns vezetés, divatos szóval élve: menedzsment váltotta ki, nem pedig a színészek munkája." Szőcs István író, színikritikus a színház szerepét méltatva elmondta: a rendszerváltás előtt a romániai magyar társadalom temetésen, illetve színházban szembesülhetett az anyanyelv hatásával. A hagyományos értékek megtagadását, a szolgálat elvetését, a túlzásba vitt "modernkedést" a hozzászólók közül többen is kifogásolták. Tompa Gábor főrendező-igazgató nem jelent meg a fórumon. Papp Sándor Zsigmond író-újságíró azonban kijelentette: Tompa Gábor színháza értékes, díjak, elismerések sokasága bizonyítja a főrendező hozzáértését. Az esten feltették a kérdést: ha egy színésszel mindössze egyéves időtartamra kötnek szerződést, akkor ki ítélte életfogytiglani igazgatásra a rendezőt? A fórum eredményeképpen született állásfoglalást Sebesi Karen Attila olvasta fel. Az állásfoglalás végleges változatát Csomafáy Ferenc, Molnos Lajos és Szőcs István szerkesztik meg, és tartalmazni fogja a Tompa Gábor leváltására vonatkozó indítványt. Ugyanakkor felvetődött egy színházpártoló baráti társaság megalapításának igénye is, amelynek megvalósítását egy héttagú bizottság (Vadas László, Kovács Katalin, Kós Ferenc, Vekov Károly, Csortán Márton, Balogh Péter, Bogdán István) vállalta magára. /Sándor Boglárka Ágnes: Tovább gyűrűzik a színház-vita. Tompa Gábor leváltását követelik. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./2002. december 18.Korunk könyvvásárt tartottak Kolozsváron, a Tranzit házban. Az év egyik nagy könyvszenzációja az a hármas könyv volt (Jeles házak; Hatvan főember; Megrajzolt pátria), mely Cseh Gusztáv munkásságának jelentős részét mutatta. Bemutatták még Tibori Szabó Zoltán kismonográfiáját Balogh Péter szobrászművészről és a Korunk 12. számát, mely tematikája szerint emlékeztető a 20. század sötét évtizedeire, és tisztelgés azoknak a családoknak a tagjai előtt, akik nemesi származásuk miatt a történelem egyik legembertelenebb rendszere meghurcolásainak áldozataivá váltak. /Korunk könyvvásár. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 18./2008. október 31.Sepsiszentgyörgyön a közös temetőben az első világháborús emlékművet mielőbb restaurálni kellene, s ehhez még a hősök emlékét ápoló országos hivatal is támogatást nyújtana – mondotta Laura Tiron, a hivatal osztályvezetője. Hangsúlyozta, igen értékes az emlékmű, kár lenne érte. Az obeliszk homlokoldalán ez áll: A hazáért 1914–1918, s egy lefelé fordított kard. Az obeliszk csúcsára utólag, a második világháború idején vésték rá, hogy vitéz nagybányai Horthy István, Magyarország kormányzójának helyettese, ugyanis Horthy Miklós 1942-ben Ukrajnában hadirepülőgép-szerencsétlenségben elhunyt fia emlékét számos korábbi obeliszken megörökítették, így Sepsiszentgyörgyön is. A háromtagú bukaresti küldöttség felmérést végzett a megyében, megnézték az 1974-ben állított román katona szobrát, Balogh Péter alkotását, David Paius hadnagy sírját, Grigore Balan tábornok sírkeresztjét, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítását támogatja a hivatal, továbbá Bereck községben és Gelencén jártak. Tiron asszony megtudta, hogy múlt vasárnap második világháborús emlékművet avattak Sepsiszentgyörgyön. Felhívta a polgármester figyelmét, hogy ahhoz a hivatal beleegyezését is kellett volna kérni, de legalább utólag jelentsék be. Antal Árpád polgármester túlzásnak tartja, hogy Bukaresttől kelljen engedélyt kérni egy helyi emlékmű állításához, de az országos nyilvántartásba vétellel egyetértett. /Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 31./2008. november 29.A Bukarestben élő Mezei József műkritikus, szerkesztő /sz. Kolozsvár, 1938. szept. 6./ 1959-ben szerzett diplomát a Babes-Bolyai Tudományegyetem jogi karán. Kolozsváron, majd Bukarestben lap- és folyóirat- szerkesztőként dolgozott (Igazság, Előre, Művelődés). Kritikai írásaiban a kortárs művészet jelenségeivel foglalkozott, tanulmányaiban a XX. századi magyar avantgárd kisugárzását kutatta. Tanulmányai, esszéi: Balogh Péter (monográfia, Bukarest, 1976), Moholy-Nagy László: A festéktől a fényig (Mezei József bevezető tanulmányával, Bukarest, 1979), Tőrös Gábor (Bukarest, 1982), Mátyás József (Bukarest, 1984). Mezei József 1990-ben újraindította a Ceausescu idején elnémított Művelődés folyóiratot, melynek főszerkesztője volt 1991-ig. Később az RMDSZ szenátusi frakciójának tanácsosa volt. Újabban magyar-román-angol szakszótárak szerkesztésével foglalkozik. Ennek eredménye a 2006-ban megjelent 1379 oldalas munka: Magyar-román-angol jogi közgazdasági és üzleti szótár. /Bölöni Domokos: Kisportré. Mezei József. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 29./2010. július 15.Jecza Péter győzelmes hazatéréseTanuljuk meg Jecza Pétertől, hogy céltudatosaknak kell lennünk, nem kishitűeknek — mondta a tegnap esti szoboravatón Gazda József művészettörténész. Vargha Mihály képzőművész szerint szükséges, hogy lendületet kapjunk egy olyan köztéri alkotástól, amely a tiszta művészi szabadságot hirdeti. Noha Jecza Péter szobrászművész már az ezredforduló után, halála előtt felajánlotta, ingyen ad egy reprezentatív köztéri szobrot Sepsiszentgyörgynek, az előző önkormányzati ciklusban nem sikerült hazahozni alkotását — közölte lapunkkal Gazda Zoltán önkormányzati képviselő, a szoborállítás ,,ötletgazdája". (mol) Tegnap avatták Jecza Péter szobrászművész Niké II. szobrát Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet park dísztava mellett. Niké a görög mitológiában a győzelem istennője, a rómaiaknál Victoria néven reinkarnálódott. A sepsiszentgyörgyi születésű, európai rangú művész szülővárosával, Háromszék egészével eszmélő korától kezdve, különösen az 1968-as megyésítés után bensőséges, művészi vonatkozásban folyamatos alkotó kapcsolatot ápolt. Szimbolikus alkotásának, a Niké II. szobrának sepsiszentgyörgyi felavatása ennek a kapcsolatnak az összegzése. Jecza győzelemszobra nem egy hadi esemény megörökítése, hanem az emberi gondolat világába emelt absztrakció, az elvonatkoztatott Győzelem. Az alkotásokból sugárzó szuggesztív gondolatiság megragadásának képessége Jecza Péter szobrászművészetének fő jellemzője. E sorok íróját háromszéki baráti körével együtt a hatvanas évek végétől négy évtizedes kapcsolat szálaiból szőtt szoros szövetkezés vonzotta egymás közelségébe. Szobrának, egyben szellemiségének hazatelepedése napján eme kapcsolat révén született alkotói munka néhány mozzanatát és ennek tárgyi megjelenítését kísérelem meg. Grafikai jelből portré A megyésítés után, a Király Károly-éra alatt, 1969-ben kijártuk, hogy Dálnokban, Dózsa szülőházának vélt helyén emlékjelet állíthassunk. A bukaresti jóváhagyás egy román és magyar nyelvű szöveg elhelyezésére szólt. Plugor Sándorral, a helyi és a Háromszékre hazaszólított képzőművészekből alakított szövetségi fiók vezetőjével azt sütöttük ki, hogy a kétnyelvű feliratot egy hatalmas kőtömbre helyeztetjük el, hisz Dózsa szülőháza nincs meg, s a levegőbe nem tudunk szeget verni, hogy a táblát arra felfüggesszük. A példa saját tapasztalatunkból adott volt, már egy éve állt Barabás Miklós kézdimárkosfalvi szobra a hatalmas andezittömbből faragott talapzaton, mert a mikóújfalusi faragómesterek nem voltak hajlandóak kisebb kőelemekből megépíteni. A kétnyelvű szöveget a nagy felületen valamilyen grafikai jellel szokás elválasztani. Vonalkával, ponttal, a kor politikai kívánalmai szerint ötágú csillaggal. Egyik megoldás sem tetszett, ezért a sepsiszentgyörgyi származású és szülőhelyéhez vonzódó Jecza Péterhez, a már országos hírű szobrászhoz fordultunk. Azért is hozzá, mert ahhoz már nem volt pénzünk, hogy grafikai jel helyett portrét rendeljünk, s ehhez egyébként a szükséges hatósági jóváhagyások is hiányoztak. Ezt megelőzően, amikor egy minimálisan héttagú, képzőművészeti szövetségi tagokból álló művészcsoportot kellett az országos szétszórtságukból Háromszékre hazaszólítani, Jecza Péter is szerepelt ennek a virtuális szövetségi fióknak a tagsága között, de hamarosan be kellett látnunk, hogy az általa Temesváron teremtett alkotói feltételeket, az ország egészére szétsugárzó szellemi légkört itthon egyelőre nem tudjuk megadni, és provinciális önzés miatt megbontani sem szabad az ott megteremtett alkotói körülményeket. Jecza esetleges hazatelepedéséről tárgyaltunk, de az ott maradás érveit el kellett fogadnunk, viszont mindkét tárgyaló fél természetesnek tartotta, hogy alkotó kapcsolatokat alakítunk ki. Ezért utaztunk Temesvárra azzal az abszurdnak tűnő ötlettel, hogy egy pontszerű grafikai jel helyett alkosson egy nagyméretű Dózsa-portrét. Megtörtént. Így született két, néhány mondatos szövegű emléktábla-felirat helyett egy emlékmű és ennek művészi értékeit tekintve is lényegi eleme, a dálnoki Dózsa-portré. Markáns, erőt, elszántságot, az eszme legyőzhetetlenségét sugárzó nagyméretű bronz dombormű, amely a háttérül szolgáló sziklatömb keménységéhez társulva, a bazaltoszlopok közé fogott, kiegyenesített kovácsoltvas kaszakert és a mögéje telepített göcsörtös gyertyánfasor összhatásaként hatalmas erőt és akaratot áramoltat a néző felé. Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán A dálnoki Dózsa-plakettet megelőzően Jecza Pétert kértük föl a Kőrösi Csoma Sándor-szoborpályázaton való részvételre. Ha a szoborállítási szándék érvényesítése közben nem alakult volna ki éles vita afölött, hogy hová, a szülőfaluba, Csomakőrösre kerüljön-e a Csoma-szobor, vagy az európai rangúra emelkedő fürdőváros központjába, Kovásznára, meggyőződésem, hogy Jecza Péter akkor is az általa képviselt alkotói iskola szellemiségéhez igazodva alkotta volna meg. A szakmai zsűri és mindannyiunk megítélése szerint a pályázaton Jecza Péter volt a nyertes, de figyelemre méltó, végleges anyagba, bronzba-kőbe kívánkozó alkotások kerültek ki a többi pályázó műhelyéből is. (Puskás Sándor Csoma Sándor-szobra a csomakőrösi emlékkiállításon látható.) A szobor helyének kijelölése körüli vita arra volt alkalmas, hogy Kovászna főterére egy egyenes testtartású, tisztaságot, értelmet és elhivatottságot sugárzó arcú, emberi méltóságot megjelenítő, háromnegyed alakos mellszobor szülessen, amely a tudós-kutató elkötelezettségét szuggesztív erővel közvetíti. 1969-ben avattuk, országra szóló ünnepséget szervezve köréje. Tulajdonképpen ez az alkalom volt az első olyan dobbantás, amely az ennek nyomán is kialakult, mára nemzetközi rangra emelkedett Kőrösi Csoma Sándor-kultuszt elindította, a társművészeteket is inspirálta, és az 1968-ban, az adminisztratív-területi újjászervezés nyomán született Kovászna megye egyik kulturális „védjegyévé" vált. A szobrot egyébként 1969-ben a legmagasabb szakmai minősítésre tartották érdemesnek: az Év Portrészobra volt. És a kovásznai szoboravatással egy időben a szülőfalu, Csomakőrös is felállíttathatta az archaikus faluképhez, a faluközpont kis teréhez illő, stílusjegyeit tekintve klasszikus fogantatású Csoma Sándor-szobrát. Patrontáskás katonaszobor A Jecza Péterrel kiépült sokrétű kapcsolatainknak voltak „kudarcos" mozzanatai is, amelyek nem építhették köztereink esztétikai élményét, de ennek dacára a szobrász lelki építkezésében, művészi-emberi tartásában kamatozódtak. Ilyen volt a sepsiszentgyörgyi katonaszobor története, amelyre Jecza Péter is pályázott. Eredetileg a felszabadulás élményét akartuk köztéri szoborral kifejezni, és nem valamilyen katonai haditettekre emlékeztetve, amire, köztudott, Sepsiszentgyörgyön a második világháborúban nem is került sor. Jecza Péter a felszabadulást mint absztrakciót elvont térplasztikai alkotáshoz igazítva képzelte el. Kizsűrizték. Így került képbe szegény Balogh Péter, akinek a betegsége elhatalmasodásához — tanúja voltam — ez a szobortörténet nagymértékben járult hozzá. Balogh Péter kiváló szobrász volt, eleve a természeti és emberi formák absztrahálásából indult ki. Ezt akarta továbbépíteni a szentgyörgyi szabadságszobor esetében is. Bennünk, úgy tapasztalta és úgy vélte, megértő és támogató partnerekre talál. Abban az időszakban már mi is „tehetetlenek" voltunk. Tőlem — részben éppen a szobrok miatt — megvonták a bizalmat, és eltávolítottak a szobrok mellől. Balogh Péter pályamunkáját a legmagasabb szintű „szakmai" ellenőrzésnek vetették alá: aggastyánkorú tartalékos katonatisztek vegzálták a munkát, és volt, aki a maketten kézzel tapogatva is kereste a felszabadító katona patronjának a helyét, és a bronzszobor paruléja fölött vitatkoztak, hogy annak a hegyivadászokra emlékeztetőnek vagy valami másnak kell lennie. Ez is hozzátartozik Bronz Béla születéstörténetéhez. Jecza Péter háttérbe szorítása pedig művészi-erkölcsi értékmentésnek bizonyult, mint ahogyan magam is áldhattam a Fennvalót, hogy a katonaszobor végleges kivitelezésében nem kellett részt vennem. Aki a hazájában is lehet próféta Jecza Péternek Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken még számos monumentális köztéri és egyéb alkotása van. Ő készítette el a Váradi József Általános Iskola előtt álló Lázár Mihály-szobrot is. 1972-ben rendeltük meg — úgy emlékszem, ezt is pályázati kiírás révén — Bölöni Farkas Sándor szülőfalujában elhelyezendő köztéri mellszobrát. A nagy utazó a demokratikus eszméket hazaplántáló szándékkal járta Nyugat-Európát és főleg Észak-Amerikát, ami szerencsés módon egybeesett Jecza Péter abban az időben már kiállításai, munkái révén Nyugat felé és Nyugat felől közvetítő gondolkozásával. A nagy utazó hazája-népe iránti elkötelezettségét megjelenítő alkotás gipszmakettként vészelte át a diktatúra hátralevő éveit, és csak a ’89-es romániai fordulat után kerülhetett Bölön „templomnegyedének" teraszos terére. Jecza Péter szülőföldi megbecsülésének jelzése az is, hogy ő készíthette el ugyancsak az erdővidéki nagyközség, Nagyajta számára Kriza János köztéri arcképszobrát. A tudós püspök, híres székely népdalgyűjtő portréját a 90-es évek elején avatták fel. Ezt megelőzően, a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben felkérésre a sepsiszentgyörgyi Csíki utcai új római katolikus templom számára készítette el a Keresztút című alkotást és Szent Mihály arkangyal szobrát. A föld felett valóságos „földalatti" munkát végzett. Titokban formázott és öntött. Az oltárkép szenvedéstörténete és a művész személyes élete egybefonódott. Valóság és mítosz, reális szenvedés és transzcendens értelmi-érzelmi síkok kerülnek így egymás mellé. Jecza Péter hatalmas tehetsége révén még éltében próféta lehetett saját hazájában. Folyamatosan csatákat nyert itthon és igen számos nyugati világvárosi kiállítása révén. Győzött. Ennek a győzelemnek egyik stációja a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Niké-szobra. Jecza Péter élete során folyamatosan itthon volt, és most mégis hazaérkezett. Jecza Péter nem megtért — erre nem volt oka —, hanem hazatért. Alkotásának avatása kapcsán együtt örvendezzünk ama szándék kivitelezésének, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park Háromszék neves emberei köztéri szobrainak hazatérésre, visszatérésre alkalmat teremtsen, és örökös otthont biztosítson. Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. április 11.Ady, a bukarestiek családias iskolája198 éves a fővárosi magyar tannyelvű oktatás Volt már 9-es számú Elméleti Líceum, 5-ös számú Matematika-Fizika Líceum, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb korszakában pedig – amikor vegyes, román–magyar évfolyamok létrehozására kényszerítették –, a 33-as számú Ipari Líceum nevet is viselte Bukarest egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye. Az Ady Endre Elméleti Líceum folyosóin ma több száz magyar diák zsivaja hallatszik. A fő céljaként az identitásmegőrző kultúratámogatást meghatározó iskolában mindig arra törekedtek, hogy Bukarest valamennyi magyar gyermeke számára biztosítani tudják az anyanyelvi óvodai és iskolai oktatáshoz való hozzáférést. Ezért aztán az intézmény befogadóképességét is növelni kellett, 2007-ben kormánypénzből elkezdődött az iskola bentlakásának építése, de pénzhiány miatt még a belső szerkezet befejezése előtt leálltak a munkálatok. „Volt egy időszak amikor gyimesi csángó diákjaink is voltak. A vidéki gyerekekre gondolva fogtunk bővítési munkába, hogy közel tudjuk őket tartani, amíg megszokják a bukaresti életet. Ha a líceum után egyetemre mentek volna, továbbra is szállást biztosítottunk volna nekik” – tájékoztat Bejan Ibolya, az iskola igazgatónője (képünkön). A projektre még a sportpályát is rááldozták. „Ez a bentlakás a legnagyobb álmunk, hisz így tudnánk növelni a gyermekek számát. Mint minden szórvány magyar oktatási intézménynek, nekünk is szükségünk lenne erre” – teszi hozzá. Az 1992-től önálló vált tanintézet épületét amúgy folyamatosan tatarozzák: 2003-ra a teljes épületet megerősítették, földrengésbiztossá tették. Saját forrásból biztosították a földgáz bekötését az óvodai konyhába, kicserélték a nyílászárókat. A feltámadás, az újjászületés évei voltak ezek, hiszen korábban nem bántak túl kegyesen az iskolával. Nehéz múlt, biztató jövő Sötét korszak volt az 1985-1990-es időszak, nem is szeretnek róla beszélni. Azért fel-fel idézik, ahogyan röviddel a rendszerváltás után az 1815-ben felekezeti iskolaként indult tanintézet tanárainak és diákjainak a református Calvineum templom épületébe kellett menekülniük a román iskolatársaik agresszív lázadása elől. „Az osztályaink akkor is alacsony gyermeklétszámmal működtek, és ezt Ceauşescu nem nézte jó szemmel. Ezért sok olyan diákot utaltak hozzánk, akik a jobb román líceumokba nem jutottak be. A cél nyilván az etnikai összekeverés volt, de emellett az elméleti líceumból szaklíceumot csináltak. Az 1989-es események után azt hittük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, ’90-ben végül, amikor a magyar tanulók ismét visszanyerték az anyanyelvű oktatáshoz való természetes jogukat, azt gondoltuk, megbeszéljük a román tantestülettel, költözzenek át egy másik iskolába. Egy akkori államtitkárral ki is egyeztünk abban, hogy várunk 1992-ig, míg az utolsó évfolyam is befejezi a 12. osztályt. Ez a terv azonban meghiúsult, mert idő előtt kiszivárgott, a románok pedig úgy döntöttek, tudtunkra adják, hogy innen nem mennek el, mert ez az ő iskolájuk. Valaki felbujtotta az itt maradt diákokat, mert egyik reggel szó szerint elfoglalták az iskolát, bezárkóztak az épületbe, minket pedig kőzáporral fogadtak. Betörték az ablakokat, csak úgy repkedtek a fejünk felett az üvegszilánkok. A falakra mindenféle üzeneteket irkáltak, hogy menjünk oda, ahonnan származunk, üvöltözve fenyegettek. Egész éjjel attól rettegtünk, hogy felrobbantják az iskolát” – eleveníti fel Bejan Ibolya. Az ellenpropaganda hátterében Corneliu Vadim Tudor állt, a Nagy-Románia Párt elnöke. „Volt neki akkoriban egy sikeres lapja, abban is megjelentünk valami olyan címmel, hogy nem engedjük tanulni a román diákokat. Ez ellen nem sokat tudtunk tenni, és mivel féltettük a diákjainkat, a fő célunk az volt, hogy biztonságba helyezzük őket” – magyarázza az igazgatónő. A líceum tantestülete ekkor döntött úgy, hogy a református templomba, a Calvineumba költözteti a diákokat, míg minisztériumi szinten rendezik a dolgokat. Körülbelül két hétig voltak kénytelenek ottmaradni, a gyerekeket szinte teljesen elzárták a külvilágtól, hogy ne essen bántódásuk: iskolába jövet és hazafelé is felnőttek kísérték őket. „Néhány hét elteltével már a visszaköltözésen és egy új iskolanév választáson gondolkoztunk: először Sükei Károly bukaresti születésű költő-újságíró után akartuk az iskolát elnevezni, de arra gondoltunk, őt kevesen ismerik, főleg Bukarestben. Petőfin is gondolkoztunk, de mivel már volt egy Petőfi-ház Bukarestben, nem akartuk, hogy az emberek keverjék az intézményeket. Végül Adyra esett a választás az Octavian Gogával való barátságára, valamint a liberális nemzetiségi szemléletére való tekintettel. Ebben az időszakban Balogh Péter szobrászművész egy Ady-mellszobrot adományozott a Calvineumnak és egy másolatot az iskolának is” – idézi fel Bejan Ibolya. Az igazgatónő akkoriban került az iskolához fiatal tanárként, s bár nem nagyon vett részt az akkori adminisztratív döntésekben, az események mély nyomokat hagytak benne. Már nem a fennmaradás a tét A kedélyek 1992 nyara környékén kezdtek végül lecsendesedni, a bukaresti iskolában azóta kizárólag magyarul folyik az oktatás óvodától a tizenkettedik osztályig. A három csoportos napközi jelenleg 60 gyereket fogad reggeltől délutánig, míg az osztálytermek padjait 128 diák koptatja. Évente 15 körüli az első osztályba beiratottak száma, az óvoda pedig mintegy hatvan gyerekkel indul évente. Utóbbi egyébként igen népszerű Bukarest-szerte, többek közt jó konyhájának köszönhetően. „Sajnos csökken a bukaresti magyarság száma, és ezzel nyilván a gyermeklétszám is. Nagy a fluktuáció is: az üzletemberek és politikusok jönnek-mennek, beadják gyermekeiket tanulni, majd néhány év múlva továbbviszik őket. Próbáljuk évente felmérni a templomokban, hogy hány gyerekre számíthatunk, szórólapokat osztogatunk, mindenféle népszerűsítő rendezvényt, ünnepséget szervezünk, hogy valamennyi magyar gyermekes családhoz eljusson az iskola híre. Sok volt diákunk hozza hozzánk a gyerekét. Jól ismerjük a bukaresti magyarokat, a gyerekekkel közvetlenül bánunk, ami nagyon családiassá teszi a hangulatot. És hát ilyen kevés gyerekkel ez könnyebb is. Már nem a fennmaradás a tét, hanem a minél színvonalasabb, emberibb oktatás biztosítása. És az, hogy legyen ránk kereslet ” – összegez az igazgatónő. Bukaresti iskolatörténet Az 1815-ben felekezeti iskolaként alapított tanintézet kezdetben Sükei Imre református lelkipásztor otthonában működött. Az 1875-ben felépült egyemeletes iskola már szolgálati lakással is rendelkezett. 1904-ben a Sfinţii Voievozi utcában leányiskola, 1906-ban a Sfântul Ştefan utcában fiúiskola nyitotta meg kapuit a magyar tanulóifjúság előtt. Az 1910–11-es tanévben a római katolikus iskola tanulóinak száma elérte az 1141-et, a református iskolát pedig 468 diák látogatta. Az iskolák napközis rendszerben működtek, jól felszerelt szertárakkal, műhelyekkel és könyvtárakkal rendelkeztek. Bukarest több kerületében bérelt épületekben óvodai csoportok és elemi iskolai osztályok is működtek. Az első világháború után hanyatlásnak indult a bukaresti magyar oktatás. Bár az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyenlő jogokat ígér valamennyi román állampolgár számára, a valóság mást mutatott: az iskolát seqestrum (zárlat) alá vetik. Az 1940-es bécsi döntést követően a bukaresti magyar lakosság, így a tanuló ifjúság száma is jelentősen csökkent, az iskola pedig újra szélsőséges elemek céltáblájává vált. ’44-ben három bombatalálat romba döntötte a Sfinţii Voievozi-i iskolaépület kétharmad részét: pillanatok alatt semmisült meg a modern tanfelszerelés, a bútorzat, a fizika- és biológia-szertár, az asztalosműhely. Takács Pál igazgató, aki az óvóhelyen vészelte át a bombázást, emberfeletti erőfeszítéseket tett a magyar nyelvű oktatás újrakezdése érdekében, és az 1945–46-os tanévben az iskola Egységes Magyar Gimnázium néven már működött. A felekezeti- és magániskolák 1948-as államosítása Bukarestben 89 tanintézetet érintett, köztük a legrégibb, az 1730-ban alapított zsidó gimnáziumot és a református magyar iskolát is. Az addigi gimnázium 1949-ben líceumi rangra emelkedett, majd 1958-ban tanügy-minisztériumi határozat alapján az iskola elfoglalta mai épületét. Fleischer Hilda Erdélyi Napló (Kolozsvár). 2014. február 5.„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére. A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek. Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár Szabadság (Kolozsvár), 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2014. június 18.In memoriam Mezei JózsefJúnius 13-án Bukarestben elhunyt Mezei József. Újságíróként kezdte pályáját Kolozsváron, majd Bukarestben folytatta. Képzőművészeti kiállításokról írt beszámolókat, román és magyar művészekről tanulmányokat, monográfiákat a legmagasabb szakmai szinten, nem irodalmat írt a látványról. A képi-vizuális művészet forrásához vezetett közelebb, ami megfogalmazhatatlan, de élmény – az emberi lélek. Így fogalmaz egyik írásában: „a világlistán is magasra helyezem azokat a művészeket, akik a két világháború időszakában egyedülálló erdélyi szellemiséget képviselnek a festészetben, Nagy Albert, Fülöp Antal Andor, Incze János Dés…”. Isten vele. Kancsura István Mezei József /Kolozsvár, 1938. szept. 6. – Bukarest, 2014. június13./ az 1990-ben újraindult Művelődés folyóirat főszerkesztője, 1991-től főszerkesztő-helyettese. Balogh Péter szobrászművésztől írt monográfiát: Balogh Péter (1976). Szabadság (Kolozsvár) 2014. november 6.Bronz Béla befejezetlen„Hiányzik” a háttérből a diktátor Nem ilyenre tervezték az ismeretlen katona szobrát Sepsiszentgyörgyön. Az állomási tó mellett álló, már csak Bronz Bélaként ismert alkotás mögötti teret, a tervek szerint, egy félkör alakú falnak kellett volna zárnia, történelmi témájú domborművekkel díszítve. A tervek és a valóság közötti különbségre a levéltárban talált dokumentumokból jöttek rá. A szobor mögé elképzelt, három részből álló dombormű egyikén, a dákoktól kezdve Hunyadi Jánosig és Dózsa Györgyig, számos „román” történelmi személyiségnek kellett volna szerepelnie, illetve történelmi mozzanatok el egészen az 1877-es függetlenségi háborúig. A másodikon az 1918-as eseményektől a Sepsiszentgyörgy „felszabadításáig”, illetve a népköztársaság kikiáltásáig tartó időszakot szemléltették volna, a harmadikon – természetesen – Nicolae Ceaușescu tevékenységét. Marius Stoica, a levéltár igazgatója elmondta: nem találtak pontos magyarázatot arra, hogy milyen okból nem valósultak meg a domborművek, de több utalás szerint sokallták az akkori 5,7 millió lejes költséget. Az ismeretlen katona szobra Balogh Péter alkotása, 1974 szeptemberében avatták fel Nicolae Ceaușescu jelenlétében. (ea) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. március 14.Károly Irenaeusra emlékeztekSzombat délelőtt a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság és a BINCISZ szervezésében dr. Károly József Irenaeus tudósra, O.Praem. szerzetesre emlékeztek a premontrei széktemplomban, melyen részt vett Balogh Péter Piusz rendfőnök és Huszár István alpolgármester is. A szentmisét Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátus, apát mutatta be, aki szentbeszédében azt emelte ki: dr. Károly József Irenaeus tulajdonképpen emblematikus alakja lehetne a Ferenc pápa által meghirdetett Isteni Irgalmasság Rendkívüli Szentévének, például azáltal, hogy elsősorban papként Isten nevében végezte a jó cselekedeteit, alázattal. Fontosnak tartotta ugyanakkor a fizikai kísérletek szemléltetését, és az ifjú tehetségek felfedezését is, vonzotta a titok, melyet a természet törvényeiben az Úr elrejtett. Szobor Olasziban Dr. habil. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök az életéről és munkásságáról beszélt úgy, hogy az éppen aktuális évfordulókra fókuszált. Arra hívta fel a figyelmet, hogy 120 éve kezdte üzemeltetni Váradon a röntgen-laboratóriumát,, illetve 1916-ban indította el híres fizikaversenyét, melyen az évek folyamán világhírű tudósok is feltűntek. Elhangzott az is, hogy legkésőbb 2019-ig szeretnék elérni azt, hogy a tudós szerzetesről utca legyen elnevezve Váradon, érdemérmet alapítsanak a tiszteletére, valamint szobor őrizze emlékét az egykori olaszi temetőben. A jelenlevők megkoszorúzták a templom falába beépített sírkövet, majd a Premontrei Öregdiákok Egyesületének kezdeményezésére átvonultak a Mihai Eminescu Főgimnáziumba, ahol az emléktábla megkoszorúzása előtt Pásztai Ottó elnök mondott beszédet. Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro 2016. május 7.Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete. Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”. Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta. A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók. A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...) Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.” Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor. Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is. A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress. Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek. Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka). JÁNOS ANDRÁS fordítása (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. október 8.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt. A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára. Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el. Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát. Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta. Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként. Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-18
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
